Emlékszem minden egyes alkalomra, amikor Sabinével találkoztam. Mégis, bizonyos alkalmakkor nehéz felidézni őket. Négy év telt el a halála óta, és természetesen a vele való találkozásaim is egyre messzebbre sodródnak.  Az első és az utolsó alkalomra emlékszem igazán jól, mert ezek a napok foglalták keretbe az időt, amikor megismertem őt. Mégis a legviccesebb és legjobb dolgok ezek között történtek meg. Hadd meséljek nektek arról a Sabinéről, akit én ismertem!

2005. április 6-án találkoztam vele először. Heidelbergben (Németország) történt, abban a városban, ahol most élek, egy Elis-koncert előtt, a Schwimmbad Musik Klubnál – nagyon közel van ez a hely hozzám, két-három perces sétával odaérek. Hamar megérkeztünk, mert közel akartunk állni a színpadhoz, de még nem volt ott túl sok ember. Amikor átsétáltam a parkolón (azt hiszem, azért, hogy jobb térerőt keressek a mobiltelefonomnak), majdnem nekimentem egy alacsony, vörös hajú nőnek, aki akkor rohant el mellettem, visszatérve a kocogásból. Ő volt az, de erre csak akkor jöttem rá, amikor már elment. Később megláttam Jürgent (ex-gitáros) a helyszín körül lődörögni. Mivel már beszéltem vele néhányszor e-mailben, odamentem, hogy köszönjek. Beszélgettünk egy kicsit, és megkérdeztem, megengedik-e, hogy vakut használjak, miközben fényképeket készítek róluk a show közben. Miközben beszélgettünk, Sabine felbukkant, és csatlakozott hozzánk. Azt mondta, őt nem értekli a vaku, és stresszesnek, bosszúsnak tűnt. Ha már akkor ismertem volna őt, tudhattam volna, hogy csak akkor volt ilyen, de mivel nem ismertem, ezért elkedvtelenedtem ettől, mert azt hittem, valami rosszat csináltam, és nem igazán mertem újra beszélni vele (kicsit vicces így visszatekintve). Maga a show nagyon jó volt, az első sorban álltam, és végigénekeltem az összes dalt. Az előadás után szerettem volna aláíratni a Dark Clouds in a Perfect Sky CD-met - de még mindig „féltem” attól, hogy Sabinével beszéljek. Éppen dedikált, és sok másik ember állt sorban előttem, szóval vártam. Amikor rám került a sor, csak átnyújtottam a CD-t, mosolyogtam, és próbáltam némi távolságot tartani, hogy jobban érezze magát. De ekkor nagyon meglepett engem. Amikor meglátott, elmosolyodott és azonnal elkezdett csacsogni. Azt mondta, milyen klassz, hogy végigénekeltem az előadást és hogy tudom az összes dalszöveget, de ez ugyanakkor „veszélyes” is, mert így észreveszem, ha hibázik a színpadon. Összezavarodtam, mert teljesen másmilyen volt, mint előtte, de persze valójában ez utóbbi volt az ő valódi énje, és az elején a hangulata csak a sok kellemetlenség miatt volt olyan, ami a turné folyamán éri az embert. Amikor szerettem volna egy fotót a zenekarral, összegyűjtött nekem mindenkit („Hé, ti, gyertek ide!”), és csináltunk együtt egy csoportképet.

Jó néhány alkalommal láttam élőben fellépni az Elist abban az évben és a következőben egyaránt, s minden ilyen alkalommal találkoztam is velük. Mindig élveztem ezt, mert ők mindannyian elragadó emberek. Mint egyedüli lány a zenekarban, Sabine volt az az ember, akihez a legközelebb álltam. Számomra mindig úgy tűnt, hogy ő egyfajta felelős ember. Még amikor a srácok viccelődtek, ő akkor is foglalkozott mindennel, és biztosította, hogy a dolgok működjenek. Humoros is volt, de érett módon, azt mondanám. Egyszer amikor ültünk egy bárban – amely ahhoz a klubhoz tartozott, ahol felléptek – kitaláltunk egy kis rajzfilm-figurát, és lerajzoltuk. Egy kicsi, ördögi nyuszi volt, aki levadászta szegény ártatlan répát. Eljátszottuk az egész jelenetet, gesztikulálva a támadó nyulat és a menekülő répát (bolondot csinálva magunkból a többi ember előtt, akik a bárban voltak), és később, amikor Sabine egy másik asztalnál ült az Elis-tagokkal, átnéztem és láttam, hogy újra előadta a jelenetet a bandának. Nagyon vicces volt látni, de azt hiszem, kapott néhány furcsa pillantást a srácoktól, haha. Egyszer a rajz eltűnt (az asztalon hagytuk, amit aztán letakarítottak) – sokk! Odamentem a csaposhoz, hogy beszéljek vele, ő előtúrta a szemetesből, és visszahozta a rajzot – megmentve! Egy idő után megint eltűnt! Azt hiszem, átkiabáltam az egész báron, hogy „Sabiiiiineee?!”, és megkérdeztem tőle, nem látta-e. Ő csak rámvigyorgott, és megpaskolta a farmerzsebét, ahol a rajz biztonságban volt. Később átjött hozzám, elém helyezte, és megkért, hogy másoljam be az Elis-fórumba. Megtettem, és azóta is megtalálni ott. Az eredeti rajzot betettem a tárcámba, ahol már majdnem öt éve őrzöm. Mindig nálam van, így elő tudom venni, és emlékezhetek erre a napra.

Egy másik alkalommal, volt egy Celtic Rock nevű fesztivál egy várnál. A Lyriel zenekar, aki jó barátságban volt az Elis-szel és együtt is turnéztak, játszott ezen a fesztiválon, és elmentem megnézni őket. Az Elis nem lépett itt fel, de Sabine ott volt, hogy megnézze a Lyrielt. Együtt álltunk az első sorban, énekeltük a számokat és táncoltunk – még a koncert DVD-n is rajta vagyunk, amit aznap rögzítettek. Amikor a fesztiválnak vége lett, lesétáltunk a parkolóhelyhez – nagyon hosszú séta volt, mivel nem engedték az embereknek, hogy felhajtsanak kocsival a várhoz – és mindenféle butaságról beszéltünk. Megint „feltaláltunk” hasznos dolgokat... Nagyon sötét volt, az út pedig egyenetlen, ezért megkérdeztem a többieket, van-e zseblámpájuk (öten voltunk: Sabine, egy barátja, az anyukám, az én egyik barátom és én), és Sabine azt felelte, nála csak egy dezodor van. Ekkor elképzeltünk egy fluoreszkáló dezodort, csak fel kellene emelned a karodat, hogy jobban láss. Aztán azon gondolkoztunk, hogy nézne ez ki egy klubban, és arra a következtetésre jutottunk, hogy kényelmes megoldás lenne, mert mindig látnád, ki használ dezodort és ki nem – ezáltal mindig tudnád, kit kell elkerülni.

Sabine és a barátja Norvégiába készültek, szóval beszélgettünk egy kicsit a jávorszarvasokról. Mondtam neki, hogy vigyázzon velük, erre azt felelte, hogy ő úgyis gyorsabb náluk. Néha igencsak nagyszájú volt, de nagyon pozitív értelemben. Mint például egyszer, a 2005-ös Metal Female Voices Fest-en. Ugyanabban a hotelben szálltunk meg, és másnap együtt ültünk az ebédlőben. Megemlítettem, hogy fáj az állkapcsom, ő meg azt mondta, rágjak el egy szép darab húst, tudva, hogy vegetáriánus vagyok, és ezzel próbált ugratni. Ekkor már elég jól ismert engem, és tudta hogy milyen messzire mehet el, meg hogy én nem bánom. Jómagam is tettem néhány megjegyzést az alacsony emberekre viszonzásképp (nem aznap, de máskor elég gyakran).

Az utolsó alkalom, amikor találkoztam Sabinével, 2006. április 30. volt. Ez a Walpurgisnacht (Boszorkányok éjszakája) nap volt, és az Elis fellépett a Hexentanz fesztiválon. Amikor megérkeztek, úgy tűnt, semmi sem akar működni. A fesztivált egy régi város közepén rendezték meg, az utcák nagyon keskenyek voltak, és sok problémája volt az Elisnek azzal, hogy a furgonukkal bemanőverezzenek a színfalak mögé. Nem voltak a legjobb hangulatban, ezért csak köszöntünk egymásnak, és nem beszéltünk sokat. Az előadásuk fergeteges volt, és egy csomó jó képet csináltam. Utána, miközben egy másik bandát néztem, időnként ellenőriztem az árus asztalt, hátha valamelyikük már ott van. Egyik ilyen alkalommal megláttam Sabinét. Ő is pont akkor nézett rám, amikor én rá, akkor rám mosolygott a legszélesebb mosolyával, én pedig odamentem, hogy üdvözöljem. Beszélgettünk különféle dolgokról, csináltam róla képeket a rajongóival, aztán valaki hozott neki egy szendvicset, szóval úgy döntöttem, békén hagyom, amíg eszik, és elmentem nézni a többi fellépőt. Annyit mondtunk, hogy „Majd később találkozunk!”, és sajnos ez volt az utolsó alkalom, amikor láttuk egymást. Az idő nagyon rossz volt, szóval a csapat nem jött ki újra, mi pedig korán távoztunk, miközben az utolsó fellépő zenekar még játszott. Ezután párszor még beszéltem Sabinével, de többé nem találkoztam vele.

Összefoglalva, ez csak néhány alkalom, s ezek alapján nem lehet festeni egy képet Sabinéről, amilyen valójában volt. De azt megmutathatják, milyen volt számomra. Azt hiszem, egy személy mindabból a dologból áll, amit csinál, mond, gondol, érez, szeretne, stb. és az, hogy milyennek látsz egy embert, attól függ, hogy milyen történéseket, gondolatokat és kijelentéseket élsz meg vele. A pillanatok, amiket Sabinével éltem át, szinte mind nagyszerűek voltak, és számomra mindig bizonyos volt, hogy ő egy nagyszerű ember, az összes olyan kis hiányossággal együtt, amelyek valakit érdekessé tesznek. Azt hiszem, mindig emlékezni fogok az apró dolgokra: ahogy mondta a nevemet; ahogy le kellett hajolnom, hogy megöleljem, mert olyan alacsony volt; amikor adott nekem Elis-pólót, amit sehol sem lehet megvenni; ahogy a lófarka a hátamat verdeste újra meg újra, miközben mellettem táncolt, és nem tudtam rájönni, mi az; vagy amikor szólt, hogy rúzsfoltosak a fogaim. Véletlenszerű dolgok, amelyeknek úgy tűnik, nincs jelentősége, de ez alkotja meg, milyen egy ember, vagy két ember egymáshoz való viszonyulása. Nem ismertem őt túl jól, és végül is én „csak” egy rajongó voltam, szóval gyakran elképzelem, milyen lett volna, ha régebb óta és jobban ismerem őt. Sosem fogom megtudni, de hálás vagyok azért az időért, amit átélhettem vele, és ezt soha nem akarom elfelejteni.

Angela

YOU CAN FIND THE ORIGINAL ENGLISH VERSION HERE