Mostanában egyre több zenekar lép színre női énekessel. Ezek egyike a liechtensteini Elis is, akik nemrégiben jelentették meg - ezen a néven - a második albumukat. Persze ha női énekről van szó, akkor a legtöbb embernek a Nightwish és annak üdvöskéje, Tarja Turunen ugrik be, esetleg a Lacuna Coil, vagy az Evenanescence, pedig nem csak ők vannak a zenei piacon. Torka alapján az Elis énekesnője - Sabine Dünser - is ide illene. Szerintem ő is az operaének területéről tévedhetett át a metal világába, a hangja legalábbis eléggé erre enged következtetni.

Maga a zene viszont már nem ennyire elragadó. Kétségtelen, hogy nem rossz, de a kezdő zenekarok állandó problémája, a valódi egyediség náluk sem döntöget csúcsokat. A lemez hallgatásakor tipikusan a kritika elején említett zenekarok jutottak eszembe, oly nagy a hasonlóság. Akár stílusegyesítésről is beszélhetnénk, hiszen nem olyan könnyű meghatározni ezt a gothic metal hatású zenét, ami egy kicsit speedes, egy kicsit szimfonikus, és egy kicsit melodikus is.

Az albumot a Der Letzte Tag vezeti fel, ami egy kicsit filmzenés, de ennek ellenére felpörgető és kiváló bevezető dal. Majd elindul a számok folyama, hol angolul, hol németül. Személy szerint az angol dalokkal jobban megbarátkoztam, a német nyelv túl harcias, kemény hangzású az ilyen zenéhez. A kétségtelenül legütősebb szám az albumon a Lost Soul, ami a kemény kötésű riffeléssel, és nagyon szép dallamokkal egy tökéletes egységet képez, amolyan Nightwish módra. A Rebirth című tétel is hasonló ehhez, csak kicsit más oldalról közelíti meg a témát. Erre a számra ugyanis a dallamosság jobban jellemző, és a billentyűtémák is kiemelkedőbbek. Szintén egy pörgősebb szám a Die Zeit is, aminek az elején lévő harangjáték dallama valahogy nagyon ismerős volt. Aztán gondolkoztam és előkerestem a Blind Guardian - Lord Of The Rings című számát. Majd megállapítottam, hogy tényleg nagyon hasonló a két dallam, habár teljesen nem egyeznek. A harangjáték utáni rész viszont semmiben sem hasonlít a Blind Guardian-re. Itt már egy dinamikus metal számról beszélhetünk, amiben egy nagyon könnyen megjegyezhető, fülbemászó refrén emeli a hangulatot.
Aztán vannak lassabb, szomorkás számok is itt, mint a Perfect Love vagy a Black Angel. Néhol (pl. Heart In Chains, Are You Missing Me) pedig egy nyers, durva férfiének is felbukkan, ezzel kicsit változatosabbá téve az anyagot. Ha már a változatosságnál tartunk; az egész album annyira összefügg hangulatilag, hogy ha egyben hallgatod, akár már unalmassá is válhat. Kétségtelen, hogy azért próbálkoznak ez ellen tenni, de nem mindig sikerül. A záró számban (Ballade) pedig csak - az eddig szerencsére nem sok szerephez jutó - samplereket és egy kis billentyűdallamot használtak fel, és erre énekel rá Sabine. Lassú tempójával így le is zárja az albumot és egy kerek egésszé szerkeszti.

Első hallgatásra nem különösebben nyerte el a tetszésemet ez a lemez, de ahogy egyre többször meghallgattam, egész jó kis dallamokat is találtam rajta. Valószínű, hogy nem kerül majd be a kedvenc albumaim közé, de egy kellemes vasárnap délután még elszólogathat, mint háttérzene.

7/10

írta: Donat